Különös érzés úgy létezni, hogy érezhető a fizikai nemlét, de a gondolat -  talán a léleknek nevezett valami - ural mindent. Megszűnik az idő fogalma, hiszen megfoghatatlan a lélek számára. Lényegtelen, hogy reggel van, vagy éppen éjjel, az is lényegtelen, hogy éppen mennyi telt el belőle, mert nincs mikortól, és nincs meddig. Pillanatok vannak, melyek nem képek, hanem újra élt érzések.
Egy tenyér, mely az övé, és lágyan simít egy domborodó hasat, mely ugyancsak az övé. Apró mocorgás érzése a tenyéren, és ott legbelül is a szíve alatt. Egy kis lábacska vagy kezecske? A hang, amely minden fájdalmat eltöröl egy szempillantás alatt, olyan boldogságot teremtve, amelyet csak az tudhat, aki átélte, hogy életet adhat. Az illat, amely a kis fülecske mellett a legerősebb, ahogy összeér a két arc. Anya és gyermek.
Különös, hogy mindenből az illat az, ami a legintenzívebb emlékként tárolódik az agyban.
Angéla érzékelte és hallotta a világot maga körül, de csak mint távoli, érdektelen zsivajt.
Zavarta, és nem akarta hallani, mert jó volt az érzéseket követni, amelyek teljes összevisszaságban csapongva vonultak át a testén.
Egy kéz érintése, a simítás érzése a bőrén, egy ajak íze, mikor egy nyelv ingerlőn játszik az övével, hang, amely egy feltörő sóhaj, és a hirtelen rázúduló elsöprő megsemmisülés…

- Nem tudok többet mondani – tárta szét a karját Manfréd.
- Ha lekapcsolnánk a gépeket mi lenne?
- Megölnénk vele.
- Ha egyszer nem él, akkor miért mondod azt, hogy megölnénk?
- Mert attól, hogy kómában van, még nem halt meg.
- Száz évvel ezelőtt, amikor nem voltak gépek, akkor meghalt volna?
- Akkor igen, de most nem száz évvel ezelőtt van!
- Ti orvosok lettetek az Isten?
- Szerintem egy technika alkalmazása még nem Isteni cselekedet. Kötelesség!
- Nem tudom.
- Mire akarsz kilyukadni? Le akarod vetetni a gépről?
- Talán igen…
- Akkor a gyilkosa leszel!
- Te könnyen beszélsz, Te csak benyújtod a számlát.
- Igen…Ebben igazad van…Ez itt kapitalizmus, ahol az életnek is megvan az ára.
- Nem tartod ezt groteszknek?
- Szörnyűségnek tartom, de én csak egy apró csavar vagyok a gépezetben.
- Már több mint fél év eltelt, és semmi...
- De van jel. Mutatja az EEG.
- Igen…mondtad… most hazautazom, és eldöntöm, mi legyen.

Zoltán közel hajolt a tükörhöz, úgy nézte fáradt, borostás arcát. Mintha egy idegent látott volna. Fájt a feje, a gyomra émelygett. Sok volt az éjjel a cigaretta.
A tükörben látni lehetett az ágyat a szobában. Gyűrött lepedő lógott a szélén, rajta egy kéz pihent ernyedten… Egy idegen kéz.
Az émelygés fokozódott, ahogy rátörtek az érzések. Vadul közösültek… Ő, és az idegen.
Nem szeretkezés volt ez, csak a pillanatnyi vágy kielégítése. Talán bosszú egy másik miatt...?
Az arcot nem látta, csak a saját képét a tükörben. Kedve lett volna leköpni. Bele, oda a szeme közé, de értelme nem lett volna annak sem.
Egy gondosan megcsomózott kötél jutott az eszébe, és a szívét markoló fájdalom.
- Na csá – mondta halkan, és a bejárati ajtót óvatosan becsukta. 
Egy asszony ridegsége ölte meg benne az alkotó embert. Az asszony, akit valaha talán szeretett is, csak húzta a mélybe. Szárnyakra lett volna szüksége, nem ólomnehezékre.
Gyűlölte az élet minden percét.
A hirtelen fellángolások, a győzelmek egy-egy szempár megbabonázását követően, rendre egyéjszakás kalanddá avanzsálódtak, és reggelente csak undort érzett, és menekülési vágyat, vissza a biztos semmibe…
Keresett valamit, amit nem talált meg. Esténként ivott, néha eszméletlenségig.
A meg nem értett művész lelke tombolt, és pusztította a testet is.
A koncert után jó darabig reménykedett. Hitte, hogy majd történik valami, de az idő az haladt, és nem történt semmi.

- Jó reggelt – a titkárnő csak ennyit hallott, és abban a pillanatban csukódott is a párnázott ajtó. Mire felocsúdott volna, már szólt a telefon.
- Megjött? – gyűlölte ezt a nyávogó, fellengzős hangot.
- Kapcsolom – felelte, és azon gondolkodott, hogy vajon a főnöke miért tart kapcsolatot egy ilyen nővel.
- Uram, hívása van a kettesen.
- Kapcsolja.
- Na végre, hogy hazataláltál. Remélem azért tartott ilyen sokáig, mert mindent véglegesen elrendeztél végre – hadarta sipítva a telefon kihangosítója.
- Neked is jó reggelt…, sok dolgom van…
- De tudni szeretném, hogy mi történt – vágott közbe gyorsan a szőke démon hangja.
- Nem történt semmi.
- Akkor nem kapcsoltattad le? De hát miért nem? – kezdett hisztériássá válni.
- Mert így döntöttem. Még reménykedem…
- Te nem vagy eszednél? Fizeted a számlákat egy hulla életben tartásáért? – sivított a hang
- Ha egyszer gyilkossá válok, az nem Angéla miatt lesz… Téged foglak előbb kiirtani.
- Mit kényeskedsz, azt hiszed, nekem megjátszhatod a szerető férjet?
- Nem játszok meg semmit. Azon gondolkodom, hogyan történhetett az meg, hogy egy ilyen értéktelen nulla, mint Te vagy, tönkretehette az életem.
- Megmondom Manókám… Engem úgy dughattál meg, ahogy jól esett, és nem olyan szemérmeskedve, mint ahogy a már éltében is holt volt feleségedet.
- Fejezzük ezt be… - A kagylót hirtelen a helyére tette.
Fájt, ahogy beszélt.
Tudta, hogy hibás. Ma már tudta, hogy Angélát azon a könnyelmű napon veszítette el.
Persze közrejátszott a biztos tudat is, hogy Angéla mindenek felett szereti. Ott volt a büszkesége, az évek alatt megszokottá vált önzés is, és mikor Angéla távolodott, Ő nem nyúlt utána, hagyta szenvedni. Nem törődött a fájdalmával. Azt hitte, hogy most is az lesz, mint az együtt töltött sok-sok év alatt. A hallgatás kőbe zárja a fájdalmakat, és bár falakat épít belőle, de Ő ezen ki-be járhat kedvére.
Angéla szeretete mindig beburkolta, biztonságba ringatta, felemelte.
Mióta nem volt, rájött, hogy értelmetlenné vált minden. Amíg ott volt mellette, észre sem vette, mit jelent ez. Mint láthatatlan árnyék, csendben követte az Ő lépteit, és Ő szárnyalhatott kedvére. Olyan menedék volt, ahová mindig visszatérhetett, erőt gyűjthetett.
Emlékeiben egy jelenet pergett. Fiatalok voltak, és küzdöttek, mert ahonnan jöttek, onnan nem volt útravaló.

- Egyetlenem, hogyan fog történni?
- Nem tudom még, de nem kell ebből nagy feneket keríteni.
- Már hogyne kellene? Díjnyertes diplomát kapsz. Istenem, ha tudnád mekkora boldogság ez nekem is.
- Igen. Valóban nagy dolog ez nekem is. De tudod, hogy mindig is az volt a véleményem, hogy a két kezemmel is meg tudom teremteni azt, amire szükségünk van.
- Tudom, Szerelmem. De sokkal többre vagy hivatott, több van benned. Csodálatos dolgokat fogsz alkotni, és én végtelenül szeretlek. Nehéz volt a sok év, és végre vége.
- No jól van. Indulnom kell.
- Hányra menjek Egyetlenem, és hol találkozunk? Picurt is viszem, hadd legyen velünk az örömben.
- Nem tudom. Nem tudom meddig tart a ceremónia. Van az egyetemhez közel egy presszó, tudod, ahol egyszer már találkoztunk. Ott kellene megvárnotok.
- A presszóban????
- Igen, de ígérem sietek, és megünnepeljük, hogy végre nem kell majd nélkülözni többet.
- De hát én szerettem volna ott lenni… Veled…
- Édesem, ott akkora felfordulás van, semmi szükség, hogy ott ténferegjetek a kicsivel. Én azt sem tudom, hogy merre, hogyan, nem tudnék figyelni se rátok. Gyorsan lezavarják remélem, és aztán ígérem, mindent megünnepelünk…- Puszit nyomott az asszony orrára és gyorsan elsietett, hogy ne kelljen válaszolni semmire.

Valahányszor eszébe jutott ez az elcseszett nap, legszívesebben behúzott volna magának. Emlékezett a kék szempárra, ahogy könnybe lábadt, de Ő úgy tett, mintha nem venné észre. Tudta, mi zajlik az asszonyban, de nem akarta, hogy ott legyen, mert gyűlölte a felhajtást. Kevesen tudták, hogy családja van.

Folyt.köv