Lőrinczi L. Anna: A sors játékai (részlet)

Angéla - ölében a számítógépével - feküdt a csendes szobában. Az ágyával
szemben lévő falon lógó festményt nézte. Sokáig nem szerette ezt a képet látni, mert
valami megfoghatatlanul mély fájdalom áradt belőle. Aztán nagyon megszerette.
Ragaszkodott ahhoz, hogy ez a festmény is a falon legyen.
A rengeteg virág, amit mindennap frissekre cseréltek, nem okozott számára akkora
örömet, mint a zene amit hallgathatott, és a festmények a falakon.
Egy idő után a képernyőre nézett, és egy nagyon régen zárt mappára vitte az egeret.
Kattintott - szép arcán mosoly suhant át - lassan olvasni kezdett, és elmerült az
emlékekben.

"Kedvesem!
Csak ülök és várakozom, hogy hátha ír, milyen volt a nagy jótékonysági est,
gondoltam első kézből tudok meg mindent. De nem ír.
Pedig nem mondhatja, hogy nem vagyok türelmes, lassan öreg este van már.
Megvártam, hogy egy jót aludjon.
Persze értem én kicsinységemet. Betudom, hogy a magányos farkasnak nem jár a
beszámoló.
Gondolom jó volt azért..."

"Drága Uram!
Csak vártam, hogy több nap elteltével, vajon hiányol-e?
Aztán már úgy gondoltam elfeledte, hogy teáztunk is egyszer - talán nem véletlen.
Szóval, ha érdekli, lesz beszámoló is.
Most küldök képeket, hogy lássa milyen is az ilyen jótékonysági est.
Szerintem jól érezte magát mindenki."
 
"Hűha! Remek formát mutat a képeken! 
Ön kegyetlen, mert most vagy mutasson nekem többet, vagy kevesebbet.
Jó sokan voltak, kapott virágot is, hát egészen jó estéje lehetett,
talán még fülbe súgott ajánlatokkal is megkínálták...
Míg várta Önt a magányos farkas, dolgozott egy kicsit, hogy teljen az idő.
Elküldöm a művet, mit álmaim szültek.
Csókolom a kiskezét."
 
"Uram!
Ez a festmény még a többinél is kegyetlenebb. Megviseli nézőjét, összetöri a
jókedvet. Mi ez a mélység, a fájdalom? Temető és síri csend.
Kettősség van bennem: akit megismertem, az nevetett.
Jön a karácsony, a kislánya is meglátogatja, tessék vidámabbá lenni, és a szépet is
meglátni, ha pedig csak alkotói hangulat ihlette művét - mert esetleg egy elszáradt
levelet látott az úton a porban -, akkor tessék szégyenkezni, hogy szívem fájdította.
Természetesen megbocsátást is nyert rögtön, mert alkotása igazán kiváló.
Remélem Uram, ma igazán szép napja lesz."
 
"Kedvesem!
... az úton a porban... ... a megbocsátás elfogadva!
Az alkotás kérem nem kívánság műsor: csak hogy meg ne tagadjam önmagam.
Amúgy a festő itt vigyorog, és ájuldozik képzeletbeli keblein, jaj, sóhajtoztam ám...
Nem is keveset, de erre nem reagált Úrnőm! 
A nap szép, ám rusnya hideg van, a +40 jobban esne, porcukorból szórnám inkább a
havat.
Csókdosom képzeletben csizmás lábnyomát is."
 
"Jaj Uram! A keblek...  Hát csak ezt képzeli el belőlem?
Sajnos a hó úgy tűnik, megérkezik valóban, és nem porcukor lesz, ahogy a jósok
állítják.
Legyen könnyű pihentető álma Uram, s csókolom a homlokát."
 

"Gondoltam Hölgyem, ha arcát már jól megcsodáltam, lejjebb is tévedhet a szem.
Elvégre a férfiember szeret ilyesmikkel bíbelődni, általában a tulajdonos örömére.
Ezért aztán semmi kivetni való nincs ebben. Mondjuk egy mély bordó, enyhén
áttetsző ruhában is elbírnám képzelni dekoratív alakját, nem csak kékben!
A hó itt már hűhó, de utánpótlást ígértek mára, amiről azt mondták, a hideg miatt
megmarad karácsonyig. Szeretem, amikor fehérek a hegyek.
Én is csókdosom Magát, a homlokától lefelé is."
 
"Drága Uram, Önnek nagyon jó az ízlése, ami a színeket illeti.
Nekem nem hiányzik a hó, itt a városban csak bajnak esne, de az is igaz, hogy a
karácsony, igazán csak fehéren szép.
Már csak gyermekkoromból emlékszem sár és latyak mentes ünnepekre.
A csókok helyszínét nem sorolom, nehogy spontán valami történjék...
Barátnéja szép estét kíván Önnek..."

"Haha, a kis hamis... hát ne féltsen!
Az ízlésem az úgy ahogy... de fehér vagy fekete csipkés, kényes ruhákban is
elbarátkoznék Magával Kedvesem. Szóval a fantáziám is egészséges!
A hó itt jöhet, szépek a domboldalak olyankor, és a kis csibészke majdnem
terepjáróm egészen jól megbirkózik a feladattal, ha szükséges. Itt volt azért olyan
karácsony is az elmúlt húsz évben, hogy térdig ért a hó.
Továbbra is homlokától lefelé, akár tejszínhabbal is..."

"Pironkodnom illenék Uram... de visszatart féktelen édesszájúságom.
Imádom a tejszínhabot...hmmmm, jó cukrosan, sőt a mézecske sem áll tőlem távol...
De jaj e nőszemélynek, hisz mindezek, kalóriák ezreit rejtik...
Nem is értem, hogyan lehet a világtól ennyire elvonultan élni, én is szeretem a
hegyeket, de csak két hétig.
Jó éjt és szép álmokat Farkasom!"

"Ezen kalóriák engem fenyegetnének leginkább, és az élvezeti deformációk Önt
Asszonyom, de ez csak átmeneti állapot, a kalória elég, s a test nyugalomba ring, s
álma édes marad.
Ó, jó az nagyon, hallgatni a szirtek közt susogó szeleket, vadvirágot nézni, s szárnyas
pillangók táncában gyönyörködni. Nem cserélném el a zaklatott világ zajáért, semmi
pénzért! Amúgy is, a hegykúpokról asszociálnék az Ön csodálatos halmaira, s a
magamfajta vén, magányos farkasnak ennyi is elég az édes pillanataihoz.
Jó reggelt és Szép Napot mára is!"

"Vén és magányos, jó Uram? De hisz ebből egyetlen szó sem igaz!
Ily szó, mely elhagyta ajkát, meggondolatlan, hisz száz szerető kar öleli... ha akarja.
Azt, hogy milyen a magány, szerintem Ön nem ismeri, tudnék mesélni mily fájdalom
az, mikor zajos tömegben Önt egyedül csak a csend öleli.
Álarc a sok mosoly, álságos hazug szavak kísérik. Talmi ócska színjáték az élet.
Bár érezhetném egyszer bizton azt, hogy személyem, lelkem, őszintén szeretik.
Nem ezért, nem azért, hanem csak úgy pőrén, csupaszon önmagamért.
A halmok, csúcsok bíz izgalmasak, én is szeretem bejárni minden szintjét.
Dobbanó szívemet érezve megpihenni, s a fennsíkról lenézve feltöltődni.
Szép estét kívánok Uram!"

"Íme, teljesült kívánsága, van egy ember, aki érdekmentesen szereti! Én vagyok az!
Lehet, mély tapasztalatai vannak a magányból, ám ez nem zárja ki az én habzó
tapasztalásaimat. E téren nem érdemes versenyre kelnünk. 
Ki-ki magánya megélése a legfájóbb.
Mivel annyi álarcos mosoly van, ezért is vagyok én magányos farkas! Kevesebb a
csalódás lehetősége, kevesebben akarják a nyakamat elvágni.
A halmai távoli csúcsok nekem, azért olykor távolba nézek majd, s figyelem a téli
havak hogy oldják ki a barna termékeny földeket!
Fáj a derekam, mert ma térdepeltem egész nap, - magad uram, ha szolgád nincs -.
Burkoltam a teraszt.
Szép estét Kedvesem!"

"Szeret?
Kedves szó, még így leírva is... és köszönöm, hogy ezt írta...
De tudja-e Uram, e szó valóságosan mit jelent?
Szeretni annyi, hogy együtt lélegezni, szeretni annyi, hogy rezdülnek a sejtek,
szeretni annyi, hogy a tűz emésszen el azzal, aki engem szeret.
Szeretni egyet jelent az érintéssel, legvadabb álmaim megvalósításával, szeretni
annyi, hogy megsemmisülhessek, ha körbefon két ölelő kar. Aztán újra megszületni,
hogy újra hamuvá égjek, egy gyönyörben fürdő pillanat miatt.
Halmok a távolban? Mily kicsiny a hite. Látja, a szeretés soha nem lehet önzetlen.
Bűneiért lakolt, hogy térdepelni kellett, még akkor is, ha munka a neve.
Ön valóban igazi ezermester.
Régen olvastam egy emberről, ki egyedül épített várat.
A szükséges köveket is maga vágta, hordta össze, csak aztán belehalt.
Vigyázzon hát jó Uram, meg ne erőltesse magát.
Szép álmokat kívánok, pihentetőt, nem vadat, hogy rendbe jöhessen a fájó dereka."

"Azért én szeretem Önt, ha csak vágyakozón is, mert csak ennyi jutott nekem, de
szeretem, így aztán a halmok is csak messzi élvezet, délibáb, álom csupán bennem.
Ismerem a várépítő történetét, ez itt kisebb vállalkozás.
Élvezni fogom majd a tavasz első napsugarában, ha a teraszról nézem a vén Dunát.
Kávét  vagy sört iszom, s ha lehunyom szemem, majd álmodozom, Magáról,
halmairól, teraszairól, mély szakadékairól.
Az élet már csak ilyen, nem teljesül minden vágyunk benne."

Angéla nem akarta tovább olvasni a leveleket, bezárta a mappát.
Újra a festményt nézte. 
Különös érzés felidézni, sorsunk állomásain eltöltött pillanataink emlékeit. 
Egy szelet az életnek nevezett tortából, de íze nem biztos, hogy kifejezi a látvány szépségét.

Kopogtak az ajtón, és Manfréd lépett be.