Azt mondod magadban, ma nincs halál.

És csak a képzeletünk játszik velünk,

S mint a jégárnyék a korcsolya alatt,

Mi siklunk a halál körül,

Ő gondolatainkból is menekül,

Nem létezőként továbbél,

Mindenbe ő kapaszkodik,

Hajózni előle nincs ladik,

Messzi kikötő, hová nem talál

A sosemvolt lélegző halál.

Azt mondják, örök élet sincs sehol,

Elindulunk az úton, valahol,

Mely ezer sziklán kanyarog,

Tündér-folyók és ördög-patakok

Mosdatják megunt napjainkat…

Csak egy a biztos, a csüggedés,

A reményektől fosztott éhezés,

Tolatunk előre-hátra, vagonunk,

Rajta az emlékek búzaszemei,

Benne múltunk foltos hegyei,

Élők és halottak tolonganak,

Sírokat cipelve hajlonganak,

Fázós virágként dermed a Nap,

Táplálékunk a hűvös szél,

Vesszőként bőrünk alá bemar,

Fogai fogatlanokat nyelnek,

Örök életre kárhozókat követelve

Valahol mosolyog a halál.

Valahol mosolyog a halál.

Talán a földöntúli csillagokban

A folyton égő izzókon figyel,

Néha egy-egy porszemet felemel,

Kíváncsian fürdetve-felöltöztetve

Még együtt is lélegeznek,

Aztán valami ünnepi előkészület

Feszül az egybe gyűlteken,

Bolygók kavarognak, mint karnevál,

Van ki fekete lyukból ki – s alászáll,

Egy női hang búcsúzik szüntelen,

Összemosódik múlt és jelen,

Már csak egy igaz, a valótlan,

Könnyeinkből piramis van,

Keletkeznek új halott világok,

A mosolyokat utálatnak látom,

Fegyverek közt égett hó piroslik,

A gyilkos szűzi bárányként felordít,

Már nincsen béke, háború sincs,

Az emberből levágott haj sincs,

Tar házfalak közt napok éledeznek,

Kékre mázolt jelenek meszesednek,

Most üszkösödő lábnyomod vádol,

A múlt holt térben árnyékként lángol.