Szúró szívemen keresztül tőrként hatol  a felismerés: nem
készültem a halálra, ami pedig előbb vagy utóbb a bekövetkező
követhetetlen lépésként utolsó feladat elé állíthatja a „még, még,
még, ennyi nem elég!” követelőző testet, mely valahol, talán egy
előkészített réten gyanútlanul pihenve számolja a pillangó-
álmú éjjeleket, amikor a boszorkány-simulású fények
kiülnek szokásos helyükre, szemünkbe, hogy mi, majd, egyszer,
rendet tegyünk közöttük, mert már ősrégóta tudjuk, ott a
helyünk, s valóban: ott a helyünk? - mikor a tengerhegyeinket sem
tudjuk biztos óvóhelyeinkre kimenekíteni a közeli tél-nyár farkas-
üvöltései elől, amikor hófödte szíveink csúcsérzékelői csak az
első-második-harmadik házunk, autóink, asszonykoszorúinkig
érnek el, mint valami félőrült szerencsejáték a biztos túlélés
egzisztenciájáért, és amikor felesküdt, fel nem esküdt
ellenségeink egy végeláthatatlan űrutazásból visszatérnek, hogy
embertársainkkal vívott háborúinkban még utoljára ellássák a
döntőbíró szerepét, majd mi csodálkozunk a legeslegjobban, hogy
egy álmosító reggelen, egy felrázandó fekete kávé mellett a
kijózanító vereség már mindenkinek jár.