Ül az elmúlás bokrában,
szemében fekete hattyú,
markol az érkező csendbe.

Olaj-barna évek
sikolyát súgják
a földre hajolt fák.

Felcihelődik, elindul,
mint akire várnak.

A gémes-kutas égben
szemét-ként a remény.
Még ég a szív-gyújtotta
perc-ölelés.

Már az átkok se fognak.

Kísértet üvölt

az évgyűrűk
szorításában.

Egy néma hegedű
rázendít a domboldalt
űző széllel.

Tulipántos ládában a

múlt,

örökét tudatlan
rablók mérik.

Csak a vizet nem
kérdi senki,