4.

- Mi lesz, ha már valóban pocimban van az első babánk? Le fogsz tudni mondani a
  hegyeidről, bolyongásaidról?
- Boldog örömmel! Nekem mindennél fontosabb a magánéletem, ami kezd nagyon
  izgalmasan alakulni - vonta magához szorosan - Gyönyörű vagy...valamitől
  nagyon megszédültem...mit gondolsz, mitől? A szédítő magasságtól vagy
  valakitől?
- Fogjuk a magasságra, abból nem lehet baj - nevette el magát Tünde.

Hirtelen jobbra kapta a fejét:

- Jaj, nézd, milyen óriási madár! Mi lehet az? Ott repül a fák fölött - mutatta
  kezével az irányt.
- Áhh, semmi-semmi...csak egy figyelemelterelő boszorkány a söprűjén. Biztosan
  a régmúltból ittrekedt sólyom-szörnyeteg.
- Hogy beszélhetsz így a sólyomról...olyan szép madár volt!
- Mert én undoknak és csúfnak láttam - nevette el magát Levente.

Elhallgattak, összeölelkeztek.

- Na szóval - szólalt meg Levente az eléjük táruló panoráma felé fordítva
  tekintetét - Körülnézel még egyszer, vagy indulhatunk a várromokhoz?
- Menjünk a romokhoz, kicsit ki kell kapcsolnod, te drága szerelmes vőlegény!
- Negyed óra séta az egész - mondta leérve.

Ráfordultak a kellemesen hűvös fákkal, bokrokkal szegélyezett gyalogútra.

- A kereszt jelzésnél fordulunk el, onnan már igazi erdei út visz a várig.
- Csodálatos...Igazi romantika. Nem lenne rossz valahol itt élni - jegyezte meg
  Tünde.
- Nem bizony...de szívesen vállalkoznék rá!

Kiléptek a fák közül, és a romok előtt álltak meg.

- Amikor az osztállyal jártunk itt, idegenvezetőnk volt, és a várban is
  körülnézhettünk kicsit. Ha érdekel, mesélek róla.
- Ha nem is apró részletességgel, de érdekel!
- Itt, a várkapuval szemben volt a száraz árkot áthidaló, 8 méter
  széles híd, ami középen megszakadt, gerendákkal támasztották alá, és
  felvonóhídban folytatódott. Nézd, milyen érdekes, az előttünk álló
  kapun alig fogott az idő vasfoga, még mindig csaknem ép. Ott vannak
  az egy tömbből faragott sarokkövek - mutatta -, amiknek vájatában,
  az úgynevezett perselyekben helyezkedtek el a felvonóhíd alsó vasas,
  hengeres végződései, ezen gördült a híd. Ha felnézel, a kapunyílás
  fölött láthatóak a hidat mozgató csigák nyílásai. A fal lőrésein át
  belső toronyból lőtték az ellenséget. A kapun belül hatalmas sikátor
  van, melynek belső oldalán vastag falakon, mintegy hat méter magasan
  emelkedik maga a vár. A sikátor legbelső részén juthatunk be az
  előudvarba, ahol a kutatók szerint egy magányos torony azt a
  lépcsősort rejtette magában, amin keresztül, ugyancsak  felvonóhíd
  segítségével lehetett bejutni a vár belső udvarára.
  Mondok még pár szót a vár legvitatottabb egységéről, a hatszögletű,
  gúla alakú toronyról, ami alatt két helyiség van. Ausztriai, német,
  francia várak alapján úgy gondolták, hogy a torony alatti helyiség
  konyha, a torony pedig kémény lehetett. Ennek azonban ellentmond az
  a tény, amit mi is láttunk: mind a helyiségeket, mind a torony belső
  falait épen maradt fehér vakolat borít, amin nyoma sincs koromnak,
  füstnek, de nem fedezhető fel a tűzhely nyoma sem. Viszont a két
   helyiséget elválasztó gyönyörű boltív, az első helyiség falában
  kézmosásra alkalmas kis medence, valamint a szépen faragott gótikus
  ablakkeretek sokkal inkább hitelesítik kápolna mivoltát. Ennyi a lényeg.
  Jutalmul kérem a szád - ölelte magához szorosan.

Épphogy megcsókolták egymást, az erdőből nagy recsegés-ropogás
közepette rohant ki egy fekete gombolyag. Tünde ijedten ugrott félre. Levente
meglepetten nézte a lompos szőrű, nagy, lógó fülű, középtermetű
keverék kutyát, amint nyelvlógatva rohanta őket körbe-körbe. Ismerkedő
kedvével Tündét tüntette ki, játékosan meg-megnyalva csupasz
lábszárát. Levente óvatosan a lány elé állt, és nyugodt, barátságos
 hangon beszélt a kutyához.

Már épp szemkontaktusba kerültek egymással, mikor a fák közül lihegve
szaladt ki egy 10-12 éves körüli kislány. A hosszú, szőke haja
lófarokba volt fogva. Feje tetején hatalmas kék masni billegett.
Kipirult arccal állt meg.

- Csókolom! Ne féljenek, nem harap, csak játszik. Morzsi, gyere ide!
  Ugye, a várat tetszenének megnézni? - hadarta lihegve.
- Szia! - köszöntek egyszerre.
- Igen, amennyire így kívülről lehetséges - mondta mosolyogva Levente.
- Meg lehet belülről is, csak egy kicsikét kell várni, amíg nagypapi
  visszaér. Délelőtt vele vagyok itt.
- Csak nem itt éltek a várban? - kérdezte Levente meglepetten.
- De igen. A keleti szárnyban, ahol a katonák laktanyája volt, lakást
  alakítottak ki nekünk, hogy éjjel-nappal őrizhessük a várat. A
  nagypapám csak vízért és borért ment le.
- Nincs a várban víz?
- De igen, van, csak a papa a forrásvizet szereti inni, ilyenkor
  nyáron mindig lesétál inkább érte.
- Te vagy az előfutár?
- Igen, mert elő kell készítenem az ebédfőzést - mondta megfogva az
  ugrabugráló kutyát - Morzsi, maradj már! - próbálta megfékezni.
- Engedd el nyugodtan a kutyusod, nem félünk tőle - mosolygott
  kedvesen Tünde a kislányra.
- Jó, de nagyon ugrálós fajta, és akkor már nem tudom megfogni.
- Sajnos a nagypapádat nem tudjuk megvárni, mert bezárnak a múzeumok,
  de nagyon örülünk, hogy téged megismerhettünk - simította meg az
  arcát Tünde.
- Olyan kár, pedig a papa nagyon finom pásztoros pörköltet főz
  bográcsban. De azért is nagy kár, mert apukám megengedi, hogy már
  én kísérhessem körbe a vendégeket. Akkor most láthatná a nagypapi,
  hogy tudok mindent a várról, amit csak kell.
- Efelől nincsenek kételyeink, nagyon okos, talpraesett kislány vagy!
  Mint egy igazi várhölgy - simította meg Levente is a kislány karját
  - Jövünk még ide, akkor majd téged fogunk megkérni rá, hogy vezess
  körbe.
- Mikor, holnap?
- Nem, kicsim, sajnos, holnap már messze járunk, de majd megírjuk
  neked levélben, hogy mikor - ölelte magához Tünde.
- Igaz is, mit írjunk a borítékra, hogy biztosan megkapjátok?

A kislány erősen elgondolkodott:

- Jaj, azt nem is tudom...apuci vagy nagypapi nevét kéne? Na végre
  eszembe jutott valami. Kaptunk már úgyis levelet, hogy a várgondnok
  részére. A postás bácsi nem jön ide föl, mi megyünk le minden héten
  kétszer Vásárhelyre, hogy van-e postánk? De ugye biztosan nem
  tetszenek elfelejteni?
- Ebben olyan biztos lehetsz, mint ahogy most itt állunk - erősítette
  meg Levente.
- Jó...de egészen biztos legyen ám, mert megmondom a papinak is, meg
  apucinak is.
- Oké, drága, mondd meg bátran. Most pedig mennünk kell, védd hősiesen
  a várat! Látom, remek segítséged van hozzá.
- Igen, Morzsi nagyon bátor.
- Szia - puszilta meg Tünde a kislány mosolygós pofiját.
- Szia, kis várúrnő - simította meg Levente a karját.

Megfordultak, Levente az előttük meredeken lefelé kanyargó ösvényt
nézte:

- Mit gondolsz, merjük vállalni? Csaknem légvonalban lehetünk az
  autóval, 10 perc alatt ott lennénk.
- Vágjunk bele - nézett rá biztatóan Tünde.

Mikor kellő távolságban voltak, Tündéből kitört a nevetés:

- Látnod kellett volna magad, mikor megjelent Morzsi, és ijedten
ugrottam el tőled.
- Képzelem, milyen bamba képet vághattam, hogy ott maradtam hoppon -
  nevetett Levente is.
- Hát az sem volt piskóta, de ahogy ott álltál, előre tartott karokkal,
  kissé előre hajolva - mondta fuldokolva a nevetéstől - Ne haragudj,
  de olyan mókás voltál.
- Még szerencse, hogy Morzsi nem ijedt meg tőlem. Szerintem biztosan
  megszánt, azért kezdett velem barátkozni.
- Azért annak nem örültem volna, ha a kislány vele együtt jön ki az
  erdőből.
- Nem csináltunk semmi rosszat, tanítónéni...csókolózást láthat eleget
  a tévében is. Maradjunk a füvön, itt talán nem csúszik annyira.

                                      VÉGE