Hová tűnt a régi ház az öreg diófával,
ahol minden nyáron gólya pár fészkelt,
az a piros héjú ropogós cseresznye, mit
a nyár ereje forró napsütéssel érlelt?

hová lett a zöldellő kert a rózsaillatával,
s a virágzó barackfa fehérszínű szirma,
az a megsárgult birsalma kesernyés íze,
s az a kéklő, nagy szemű, ringlószilva?

Hol van hát az életünk a kietlen kertből,
az út mentén megérett sok ezer kalász,
a tengernyi ölelés, a vágytól égő szavak,
az egekben suhanó, széllé vált álmodás?

 
Mivé lett az ember, ki egykor szeretett,
ki reménnyel feküdt és reménnyel kelt,
ki azt mondta sose féljek, baj nem érhet,
mert a jövőnk együtt egy új életet rejt?

Most gyom virágzik, virít végig utamon,
belülről mardos a bánat, ahogy sír a lélek,
kérdem magamtól, lesz e még rá alkalom,
hogy egyszer majd végleg, újra hazatérjek?