Itt bujkál bennem egy különös érzés,
vad vágyakkal teli, féktelen,
csitítanám, hogy ne érintse szívem,
ne fájjon még jobban rút életem.

 
Múlt nyomában loholva eldobom a jövőt,
a jelen sem számít, hisz céltalan,
a mában rejtem el vágyaim hitét,
az eltékozolt időt, minek vége van.

 
Tudnék Én szeretni, boldog is lehetnék,
de árnyak borítják az érzelmet,
szabadon szállni sosem lennék képes,
mert minden kimondott szó kétséges.

 
Maradok hát egyedül, magányos szívvel,
néha a régmúltat újra élhetem,
s mosollyal őrzöm kedves emlékeim,
tűnő napjaim szívemben rejthetem.