Élt egyszer régen egy mesebeli fiú,
érző lélekkel bírt, soha  nem volt hiú,
csodás szívéről szól most ez a monda,
s arról milyen fájó volt fiatalon sorsa.

Tündérek országában, ahol Ő lakott,
fényesebben ragyogtak az éji csillagok,
minden fénylő csillag,  tűnő álom volt,
kiknek kegyeiért csodás dallam szólt.

 
Tündér fiak játszottak földi zongorán,
vígan szólt a muzsika, perdült a leány,
csak egy csillag volt szomorú az égen,
könnytől ragyogott a holdvilágos éjben.

 
Szerette a tündérfiút, de apja nem engedte,
hogy csillaglány létére Ő legyen szerelme,
mert a mesés csillagok csak az égben éltek,
nem adtak ott helyet semmi földi létnek.

Hiába volt szomorú a jó csillagleányka,
nem hatotta apját szemének varázsa,
csak sírt csendesen, s fénye halványodott,
míg ki nem tagadták Őt a többi csillagok.

 
Fakó lett fénye a legszebb csillagnak,
társai az égen csak némán hallgattak,
nem maradt csak bánat szíve közepébe,
míg egyszer lehullott a földi sötétségbe.

Tündérek országában nem szól már az ének,
holdfényes éjszakákon még arról mesélnek,
élt egyszer egy tündérfiú, ki csillagát keresi,
de a szürke földi létben, nyugalmát nem leli.