Fehér párnák közt fekszel betegen,
már kín az életed.
Várod a halált és kéred az Istent,
szüntesse meg a létedet.
Arcod tűnő álom, csak szemed a régi.
Csillogása földöntúli, kékje égi.
Sovány kezeiden az erek átlátszódnak.
Látni, ahogy lüktet benne a vér.
Ezek a kezek símogattak egykor,
ezt a kezet csókolom Én.
Szólsz hozzám suttogva. Erőtlenül
szorítod meg kezem.
Ajkad százszor is elmondja,
újra és újra a nevem.
Ölelnélek amíg élek. Erőt adnék,
hogy itt maradj.
Nem engedném, hogy a sötétség
jéghideg útján áthaladj.
Félek! A tehetetlenség dühít.
Csak ülök sírva melletted.
Harcolnék az idővel is, de nem lehet.
Búcsúzzak? Már mindennek vége?
zokogva elengedjelek?
Siratlak majd amíg élek,
de mindent megteszek,
hogy itt lehess.
Neked adom az életem is,
hogy Te újra megszüless.