Egyszer eljön az utolsó óra, s akkor vágysz
legjobban arra a szóra mi Tiéd volt, a szeretet.
Éltetett, most elveszett. Lelked már útrakész, de
hited meging, mi lesz azután, ha a test búcsút int
e világtól miben éltél és féltél attól a másiktól, minek
kapujában állsz és vársz, hogy valaki
kinyissa ajtaját. Nem tudod mi vár odaát.
Emlékeid közt kutatsz mit nem tettél meg,
mi volt, mi széppé tette életed. Rágondolsz
Istenre, az ő fiára és reménykedsz Te is a
feltámadásba. Nézed vágyódva az eltűnő időt,
mi szemedre pókhálót szőtt és elhomályosítja
azt a könny, mert számodra élni öröm. Látod
magad előtt a messzeséget, mit el nem érhetsz.
Félsz, hogy új utadon nem lesznek léptek,
mik elvezetnek a mennyei fényhez. Istent kéred
utad ne kisérjék árnyak, aranyozza békesség
a tájat ahová lépsz. Zöldelő lombok sokasága
boruljon egymásra, mint síró anya, ha gyermekét
kiséri utolsó útjára, s a köztük bujkáló nap fénye
melegítse lelked, hogy eltaláljon az új hazába, hol
szivárvány színesíti az eget és bárányfelhőkön
ülő angyalok, muzsikálva üdvözlik jöttödet.