Arcom hamuszínét elnyeli a közöny,
s a szilánkokra tört öröm, bánatcsíkot von köré.
A mélység nyirkos terében elveszem,
elpárolgom, mint gőz a semmiben.
Lelkem acéledzett az idővel szemben,
nem bántja múlt nyoma, itt fáj a jelenben.
S mint tisztavízű tenger iszapos medrével,
lényem így él együtt a víz sós ízével.
Valaha hittem benned.
Árnyat adtál forró éjszakákban, s reményteli
vágyat az érzés otthonában.
Most izzó szurokként érinti talpam az elmúlt
évek kitaposott útját, s nem találom az elveszett
szerelem, inni adó kútját. Egy halvány fénysugár
fel-fel csillan még, de csillogása szűrt homályba vész,
ha belépsz az ajtón és tekinteted, mélyen tekintetembe
néz. Veled, vagy nélküled, üres már a lét, s hideg a kéz,
mi egykor testem simogatva, vágyakat remélt.