Mikor Ámor nyila megérint
és az érzelem egekbe száll,
tengernyi vágyat borít Ránk,
az éj adta sűrű félhomály.

Mi hisszük, hogy a szerelem
igaznak tűnő álmokat kerget,
melyet nem bánthatnak soha
szívtelen szavak sem tettek.

 
Azután lehull a színtjátszó lepel,
testünk még forró, mezítelen,
de némán, törve hull a földre
a régen csordultig töltött kehely.

 
Lassan elvesznek a régi emlékek,
nem marad nyoma semminek,
csak szívünkben tátong üres hely,
teret adva az elszállt perceknek.