Belépek az ajtón és senki sem fogad,
pedig ott a lélek, hol nincsenek szavak,
szobám ablakából csak a holdfény köszön,
megfáradt szemében némi unott közöny.

A falakon megtapadt kósza gondolatok
ábrándozva járnak, s közte fondorlatok
cikáznak át a  poros rejtett sarokban,
hol magány csendje sír, ölelő karokban.

Arcom párnába rejtem a múlttal együtt,
s megkérdem Tőled, miért nem tettük
akkor mikor kezem kezedet kulcsolta,
s körénk osont a vágy, testre simulva. 

Megfagyott lelkem üres, a létem sivár,
fáj ez a bűnös élet, ha nincs már ki vár,
de néha egy emlékkép még Rám kacsint,
s a lassan fogyó időre fekete árnyat int.

 
Minden este megvetem hideg ágyamat,
de csak magány hűti a titkolt vágyakat,
s ha pirkad a hajnal, égszínkék mosollyal,
Én, kis párnám fogom könnyes arcommal.