Álmodsz a múlttal, tested tolószékben,
unottan haldokolsz a síri sötétségben,
még érzed, hogy néha embernek néznek,
de szánalmat érzel, ha hozzád beszélnek.

 
Elfordítod fejed, mintha mi sem fájna,
pedig életed csak könnyes szemed látja,
mi, várná még a célt, de meggátol a szék,
s a nyomorúság az, mi Veled szembe néz. 

Érzed a magányod mellyel szembesülsz,
hol hited a gúnnyal társként egyesült,
csak a csend van, az álmatag tekintet,
és a kéz a mában, mi utolsót legyintett.

 
Álmaid képekké gyúlnak a poros falakon,
hol roskadó lélekben árny jár az alakon,
és szemed csillogása még élet után kutat,
de az emberi közöny zárt ajtókat mutat.

Nagymamámnak ajánlom a versem, aki  97 éves