Néha elmerengek kimondott szavakon,
gondolkodom életemen,
mi elfoszlik, s köddé válik,
még látom a múlt nyomát
könnyező arcomon,
melyen ráncok ülnek,
s az idő vasfoga
kegyetlenül látszik.
Néha ábrándozva, meghitten hallgatom
a csend némán beburkolt,
dadogó szavát,
s az értelmetlennek tűnő napok,
némultan pihenve,
felszárítják a rideg magány,
sárral taposott,
mocskos lábnyomát.
Jeges fuvallat érinti megfáradt arcomat,
a közöny velem társas lényként hál,
egy húron pendülünk
már évtizedek óta,
bűnös lélekkel,
mely céltalanul jár.
Rég elfáradtam, nincs semmihez erőm,
csak az érzés él még,
mi szerelemre vágyik, 
de nem hiszek semmiben,
senkiben többé,
hitem lassan, száműzött
koldussá válik.