A vár még ma is helyén áll,
falán évszázadok nyoma,
csak viharvert tornyában 
kisért az égi csoda.

Minden éjjel, pont éjfélkor,
a toronyba egy holló száll,
éjfekete tolla fényén,
vörös szeme csillan már.

Benn a várban félhomályban,
egy ifjú vitéz szenved,
rabláncai kezét törve,
szemeiben könnyek.

 

Nincs bűne, csak szereti
a várúrnak leányát,
de gonosz erők elhurcolták,
és tömlöcbe bezárták.

 
A holló az Ő jó barátja,
s egyetlen vigasza,
csőrében vizet hozva,
cseppenként itatja.

Sötétség ül a börtönben,
csak a holló szeme izzik,
mely tele van varázslattal,
s rá bűbáj titka hullik.

 
Két szemébe belenézve,
megvakul az ember,
s porként omlik össze,
mikor a nap felkel.

 
Neszt hall most a legény,
talán érte jönnek,
bitófához kisérik majd,
Ő lesz, kit felkötnek.

 
Hol vagy holló?-szól a fiú,
de nem leli azt sehol,
szívébe a reménysugár,
sejtelmeket sodor.

 
Viszik már a vesztőhelyre,
szép szeme bekötve,
nem látja könnyét benne,
szomorú kedvese.

 
Utoljára vággyal sóhajt,
arcán mély nyugalom,
szerelmére gondolván,
árny suhan a falakon.

Ott van már a zúgó tömeg
kivégzésre várnak,
csak a lány sír keservesen,
szívében búbánat.

A fiú nyakán ott a hurok 
tudja most már vége,
de érzi Ő a hollót szárnyát,
hogyan száll feléje.

 
Jött a holló szélsebesen,
szemében gyűlölet,
ránézett a katonákra,
s izzott a tekintet.

 
Vakká váltak a gonoszok,
porrá is változtak,
csak a  fiú volt egyedül,
kin holló átka nem foghat.

Szalad már a várúr lánya,
kedveséhez siet,
megöleli, megcsókolja,
s forró szíve remeg.

 
Nem jár  már a holló arra,
tovatűnt a fénybe,
de az emlék vissza hozza,
a legény szívébe.