Erdőmélyén tisztás ölén,
egy ütött kopott házacska.
gyermekével az ifjú anya,
erőt rejt a szavakba.

Beesett arc napfényt keres,
tekintete réveteg,
emlékfoszlány ködös színét
szépíti a képzelet.

Fürtöshajú megfáradt szív,
könnyel teli két szeme,
nem látja a napfelkeltét,
nincsen hozzá ereje.

Édesanyja szép mosolyán,
ott pihen a szeretet,
megvenné Ő a világot,
de pénz nélkül nem lehet. 

Szegénységük határtalan,
nyomoruk is álmot űz,
lelkükben az igaz érzés,
éjkoszorút félve fűz.

 
Sóhaj száll a végtelenbe,
de nem hallja azt senkise,
szélsodorta faágakról
levelet fúj messzire.

 
Esteledett, éjfélre járt,
ablakon egy halk zörej,
sérült ember vérző fejjel,
menedékre náluk lel.

 
Másnap reggel útnak indult,
s ment vele a szeretet,
nyomorúság sötétjéből,
jajt kiáltó kis kezek.

Hazatérve új lélekként,
elküldött egy levelet,
emlékezvén, az a mosoly
mennyi érzést rejthetett.

 
Új nap virradt,új  reménnyel,
az anya is nevetett,
tudta a pénzt és  az embert,
feledni már nem lehet.

Múlt az idő, teltek napok
elrohant a pillanat,
meggyógyult a kisfiú is,
kertjük végén ott szaladt.

Édesanyja féltőn óvta,
szeretgette gyermekét,
ki réges-régen elfeledte
múltjával a szenvedést.