Az élet ifjúsága múlt napjait siratja,
évek hullnak el, - akár a holt levelek,
a szép múlt ezeregy nyoma száraz ágként
- az egykori, lombos fától elszakítva, -
egy aprócska, halk sóhajjal lepereg.

 
Már a csillagoknak opál-fénye sem a régi:
gonosz idő torzította el mindnek sugarát,
de a remény - kalodájába zárva - újra várja,
hogy azok földöntúli, ékes csillogása
átragyogjon a sok boldog, letűnt éjszakán.

 
Az őszből tél lett...Fagyott rögökkel
jéghideg sötétség fogja át a szívet,
s ami még itt maradt: az is menekülve,
egykori  árnyékokba lágyan beleszőtten
emészti föl a megtiport, kihűlt lelkeket.