Minden kórházban  ridegek a  falak,
gipszben sorvadva ezer emberalak,
jó szót remél, de választ senki sem ad,
cserébe elfásult, unott közönyt fakaszt.
Sarkokban görnyedve gyermekek ülnek,
fájdalom jelével sírva szembesülnek, 
Én érzem hogy árad belőlük a szeretet,
vigasztalnám őket, fognám a kezüket.
Fáradtak az ápolók, kínzottak az arcok,
mosoly ékét nem látni régóta már rajtuk,
az orvosok megviselt, jeges tekintete,
sokszor visz fájdalmat emberi szívekbe.
Én még mindig állok, várok türelmesen,
nehéz percek telnek, futva sejtelmesen,
végre szólítanak, s belépek a röntgenbe,
csodálatos hölgy az, ki hatott a lelkemre,
angyalnak láttam, nem volt neki szárnya,  
de mosolytól sugárzott minden porcikája,
s megvigasztalt újra gyógyító szavával,
így vált jóvá hitem, holnapom árnyával,
és nem zavar ezután gúnyos arccal senki,  
akárhányszor kell is újra  vissza menni,
mert ma ott , egy igaz, hű barátra leltem,
jóságos kezéből reményt meríthettem,
és most már tudom, hogy vannak angyalok,
mert Ági volt, ki önzetlenül, tiszta szívből,
érdek nélkül, egy új csillagot alkotott.