Nyáreste volt, az égbolton csillagok ezrei
izzó gyertyalángként ragyogtak,
az éj csendje selymesen ölelte körénk
álomból szőtt ezüst takaróját, melynek
fénye mosolyra hívta arcodat.
Távolban még valahol madár dala szólt,
lágy dallama szívünkig hatolt,
a zöldellő faágak sok susogó levele
egy régi nyár varázsáról dalolt.
Csak ültünk, kéz a kézben nézve egymást,
keresve egy elcsent tekintetet,
s meglelni véltük benne szerelmünk vágyát,
mely lángolva égő szikrákat vetett.
Azt hittük a boldog élet soha nem ér véget ,
nem lesznek többé fájó tegnapok,
mit akkor éreztünk, nem szakítja tér, sem idő,
mert vágyunk ereje védi a holnapot.
Látod mégis elmúlt, de megmaradt emléknek,
nem veheti azt el szívünkből semmi,
s ha eljön majd az új nyár a régi csendjével,
Én már nem tudok soha boldog lenni.