Egy értéktelen falevél ma minden kincsem,
sárguló doboz mélyén rejti emlékeidet,
s ha kinyitom néha egy egy könnyes percre,
ott vagyok a múltban, ott álmodom Veled.

 
Elszáradt falevélen ragyog egy könnycsepp,
Te hagytad itt nekem. Emlékszel kedvesem?
Azóta is árnyként üldöz, körbe zár, nem enged,
kísérti majd sorsom, míg élek szüntelen.

 
Azt mondtad a fán a levél mindig újra zöldül,
de amit letéptél veled együtt meghalt,
s csak akkor éled újra, izzó szenvedéllyel,
ha eldúdolom néki azt a régi kis dalt,

 
mit eldaloltál szerelmesen egy nyári éjszakán,
mikor az akácfán kinyílt a sok virág,
és te forró vággyal  szorítottad kezem,
míg remegő ajkad ezer csókot kínált.

 
Azt ígérted nem hagysz el, mégis messze mentél,
oda hová nem jut sem ember, sem madár,
csak a szívem szárnyalhat a gondolatok útján,
Téged visszasírva, egyszer csak Rád talál.