Elmúlt jó pár év, az emlékek
sarokban hevernek,
por lepte mondatok mellett
hallgatag keservek.

Idő átka dacol a jövő hitével,
de csak a jelenben bízhat,
s múltjának ezer rejtelmével
új napokért virraszt.

 
Néha ábrándozom egy kézről,
mely fogná a kezemet,
s ha eltévednék az élet útján,
szótlanul hazavezet.

 
Lassan elfogynak napjaim,
nem marad itt semmi,
szürkeszínű köddé váltan,
kell majd tovább menni.

Ha még egyszer boldog lennék,
milyen szép is lenne,
minden régi emlékemet,
oly igazzá tenne.

 
Nem kellene többé fejet hajtva
magányosan járni,
hideg téli éjszakákon,
szerelemre vágyni.