Most aztán félek, ahogy elszállnak felettem az évek,
s ahogy látom, hogy reszkető vének számlálgatják
a hátralévő napokat, miben már nyoma sem maradt
számukra az emberi mivoltnak.. Félek, így titkon
magamban, hogy nem lesz egyszer holnap, s a mát
mit jelenleg élek, nem váltja fel a bíborszínű hajnal,
s egy elhalkuló jajjal nem leszek része az életnek,
miben még várnám a szerelmet ábrándos szívemmel,
s hitemmel, mit acél edzetté tett a nem csituló vágy.
Odaát, nem tudom létezik-e érzés, van-e szerelem,
vagy távoli helyeken lesz-e számomra egy kis hely,
ahol remélek, vagy a léttől a tudat is futva menekül,
lelkünk a síri sötétséggel sírva szembesül, nem lelve
utat egy más világ felé, hol boldogan nézhetnénk új
célok elé, mit nem árnyékolna felhő szüntelen, s nem
volna félelem, mi naponta felőrli, áthatja bús szívem.