Ma újra rád gondoltam, az elszállt ifjúságra,
az első suta csókra, mikor mondtad nevemet,
s a bálban, egy simulékony, forró kézfogásra,
mi hitet adott sokszor, ha lelkem vétkezett.
Valahogy tudtál szeretni és más volt minden,
szívedben volt érzelem, mi lángolt, égetett,
de most hiába kutatom, vágyad nem találom,
szerelmed kietlen útján egy jégcsepp hiteget.
A régmúlt szürke napok ezer színű ráncából,
nem halványul a sors rótta mélyülő barázda,
mit az élet mélységes nyomokban rám festett,
s tiltakoznék előle minden erőmmel, de hiába,
nem mossa le róla az elrohanó idő, a megtört
kudarcok miatt, a sok éves könnyet, keservet.