Elnézem ahogy a rút hernyóból pillangó lesz,
színes szárnyát bontogatva mérföldekre száll,
s nem néz vissza többé, a ledobott bábruhára,
szabadságvágytól felhevülten fellegekben jár.
Talán nekem is így kellene élni, távolba dobni
a múltat, a tegnapot, levetni magamról rongyos
életemet, mit az idő szabója, túl szűkre szabott.
Talán elkellene szakítani azt a vastag láncot,
mely hozzád kötve nem enged, s gúzsba köt,
nem érezni bűntudatot, mely lassan felemészt,
erőtlen emberré váltan, majd újra földre lök.
Szállok én is szabadon, s mindig előre megyek,
nem gátolnak szavak, sem gyűlölt mondatok,
hordom majd keresztem, nem hagyom soha el,
mit rám szórt az élet, s mit számomra alkotott.
Eldobom az alázatot, mely régen földbe tiport,
nem kell a remény sem, ha hitem már átkozott,
elfogadom a balsorstól, sok csábító gaztettét,
mely elítélt örökre, s mitől a lélek is kárhozott.