Fejfák, gyertyák, virágok, fehérek és sárgák,
földre hullott csillagok, rég itt hagyott árvák,
zápor könnyet ejtenek, ha emléket idéznek,
s egy halvány kis mosoly az, ami még tiétek,
mert többre már nem futja, megfagyott a szív,
megtört, fásult lélekké vált, mi kárhozatra hív,
csak a fájdalom eleven, mi belőletek maradt,
szívettépő érzéssel, melyre nincs több vigasz,
hisz elmúlnak az évek, de nem szűnik a bánat,
a megtépázott hit, még  megváltásért lázad,
de csak üres csend honol, lapít, némán hallgat,
felelne, ha tudna, de nincs dallama a hangnak,
mert ahol  élet létezett, csak egy fejfa áll ma,
s nincs benne az ember, kinek volt még álma.