Még ütlegel a sors, amiért hinni mertem,
de megalkuvóként harcolok a kegyért,
s ahogy elhalványul az akarat a tetten,
a bizalom ára, szárnyát vesztve elég,

 
még játszom az élet rám osztott szerepét,
még húzom az igámat erő felett,
de egyre kisebb lesz a hittel az ember,
ahogy a kéz szorítása is erőtlenebb.

már  elhalkul a zene, elgyengül a ritmus,
nem marad hátra, csak elnyűtt pillanat,
s a megtört életerő, mi eltűnik a léttel,
helyében sárral taposott nyoma halad.

 
lassul a szívverés, hallgat a csenddel,
nem vágyik élni, de még újra dobban,
ahogy az idő kereke meg, megállni látszik,
felgyorsult ütemmel éltet, egyre jobban.

 
fakó lett a remény, az álom túl messze jár,
nyomában száműzött, keserves napok,
feladtam mindent, s el kell, hogy higgyem,
már régen elveszett, senki vagyok.