Ment az ember könnyes szemmel,
vitte múltját hóna alatt,
gyomra korgott, fájt a reggel,
s az  apró emlékmorzsa,
mi zsebében maradt.
Lába dagadt, de csak ment előre,
mert tudta jól, ha visszanéz,
nem lesz erő, mi tovább viszi,
s ott maradhat űzött vadként,
ki évet fut az életért.
Ágak zúzták fáradt testét, mosolyát
az élet jegesre marta,
de csak ment felemelt fejjel,
nesztelen léptekkel, hogy bánatát
senki meg ne hallja.
Sodorta  az ész, de a szív meghátrált,
belevéste magát egy kőbe,
a körbe fonó idő, hiába hagyott
nyomokat összetört lelkében,
csak ment, mindig ment előre.
Mert az akarat nagy volt, nagyobb
az érzésnél, mely benne dúlt,
s mi sohasem hagyta el, bármerre is
lépett, mert ott élt örökké,
a szívben ott lapult
a múlt.

2007.11.19