Nem tudom, de ma már nem csillog a tükröm,
homályos a kép ami visszanéz,
az arcomon búvó ráncoktól, úgy megöregedtem,
csak egy megsárgult, szürke, régi Én
az egész,
a virágok sem nyílnak az elhagyatott kertben,
egy két gólyahír még, ami ott gubbaszt,
s a zöldben pompázó mezőn csak a tarló látszik,
mely a föld mélyében régen kiszáradva,
csak egy rakás maszlag,
valahogy másabb a csend is, burkolt páncéljában
elalszik az idő, s a síri sötétségben lanyhulni látszik,
a régen, célért és álomért küzdeni képes,
töretlen hit, erő,
furcsa gondolatok, napokon, éjeken, mikor az ember
elmélázik sok buta kérdésen, mire nem kap választ,
mert nem látja értelmét, a tovatűnt tegnapnak,
elsuhant a nyárral, s azóta örökös foglya lett,
rabja a mának.