Megtört szívvel nézem, ahogy a gyermekeim sírnak,
így harmincéves korban, mint egy kisgyerek,
s tehetetlenül nézem, hogy nem tudom felszárítani,
a szemükből kicsorduló férfikönnyeket.
Az élet rájuk emelte hatalmas, rút kezét, elcsattanó
pofonokkal tépázta kíntól megviselt arcukat,
s megtörten állva nem tehetek mást, csak hallgatom
a sírástól elgörbült, elcsukló hangokat.
Szívem darabokban hever, cseppekre hullva,
jajdulva hallom dobbanásában fájdalmaikat,
ajkuk szegletéből eltűnt már a mosoly, de újra és újra
áttörném értük, a köréjük zúdult betonfalakat.
Féltve őrizném álmaikat, anyatigrisként harcolva értük, 
akkor is, ha a keserűség sorra ajtót mutat,
s féktelen erővel vinném helyettük a keresztet, magamra
vállalva a rájuk tapadt, kínzó ostorokat.
Fájdalmuk itt lapul, s míg élek, velük könnyezik lelkem,
az égető seb lüktetve titkon vigaszt kutat,
magamhoz szorítanám őket féltőn, szorosan, mint régen,
megkeresném nekik, a szeretetettől áradó, lassan csobogó
hegyi patakokat.

2008.01.18