Mama, fáj a haldoklásod, kínoz a kéthetente búcsúzás,
s az is, hogy kötényedbe rejted el legszebb mosolyod,
miközben látom, szemedből kialszik az éledő parázs,
érzem végem, s elárvult gyermekként veled zokogok.
Ne menj még el mama, ne hagyj kérlek engem, nélküled
kiapadt száraz meder leszek, s ha nem leszel elveszek, e
bűnnel teli világban, hol oly kevesen tudják mi a szeretet.
Néha érzem, ajtódban állnak, már várnak az égi angyalok,
s elűzném őket, bár olyan szépek, de csak hallgatok.
Te mennél velük, de visszatart egy élet, melynek legfőbb
része kislánykorom óta, még ma is én vagyok,
s amíg egy dobbanás élteti a szíved, legrejtettebb csücskében
véreddé válva, minden hajszálérben ott  is maradok.
Mit mondjak még mama, ami boldoggá tehet, s mi odaát
néha megvigasztal? Hogy szorítsam jobban elfáradó kezed,
hogy ne válj egyszer köddé a néma pirkadattal?
Mennék én utánad, vinném a kereszted, éveimből neked
adnám a boldog perceket, mert tudom és hiszem, bárhol is
jársz majd, szemed örök tüzében mindig ott leszek.

2008.02.03