Egy élő csoda volt, egy apró, hű kutya-lélek,
ki mellém bújva kereste a biztos menedéket.
...mikor már lassan járt, lába alig vitte,
hisz az idő múlt, és igencsak vén lett:
okos szemével kutatva két szemembe nézett.
Láttam a fekete pupilla fényes bogarában,
milyen lehet egy távolodó, földön túli élet.
- Bengo nagyon féltlek. Ne hagyj itt, kutyám, kérlek -
zokogtam gyámoltalan, ijedt gyermekként;
miközben szájából halál szaga vérzett.
Még egyszer rám emelte bölcs tekintetét - a távolba
révedt, s hangtalanul, némán elbúcsúzott végleg.
A szél messzire sodorta jajduló hangunkat,
mely sohasem halványul de belülről éget,
örök nyomot hagyva egymásnak, mit onnan
többé semmi, soha ki nem téphet.