Az ezüstfolyó hídján, hol csak éji csend vár
és síri sötétség járja át a szívet, vajon lesz-e
aki szeretettel ölel, míg borzongva szokom
a rideggé vált, árnyas, hűvös helyet?
Már a gondolattól fázom, pedig nincs is hideg.
Ott a túlsó parton a lélektömegben akad –e kéz
ami hozzád vezet, vagy kószáló lényként utam
járva, sosem tudom meg- a végtelen ösvényen
merre, hová megyek? Félek. Ez természetes, de
elfogadni ezt a szorongást épp ésszel nem lehet,
mert ez nem csak egyszerű vakrémület.
Maga a jéghideg valóság áll velem szemben, s a
rettenet. Mi lesz, ha nem leszek, ha az utolsó nap
el sem köszönve elmegyek? Mit tegyek?
Mit tegyek, hogy ember maradjak akkor is, ha
elmegyek? Az is lehet, hogy ha már nem leszek,
sosem tudom meg mit nyertem vagy veszítettem;
- halált, vagy egy új életet.
Már nem kérdezek, kihasználom a hátralévő időt,
s a sors adta álomperceket.

2008.04.15