Már rég nem vágyom fellobbanó lángra,
mely életre hevít és szikrákat szór felém,
nem hat meg többé a szívek dobbanása,
akkor sem, ha ritmusa olyan, mint az enyém.
Nem csábít röppenni színes lepkeszárnya,
hiába tündöklik éke, csillagfények egén,
céltalan ember lettem, magány utam járva,
melyen senki sem fogad, senki sem jön elém.
Félbetépett gondolaton elszunnyad a hála,
távolból újra éled egy lágy dallamú remény,
de saskarommal ragadja két kéz szorítása,
s levegőtlen torkomban csenddé válik zeném.