Az alkony palástja lángvörösben izzik,
féltve öleli magához a lenyugvó napot,
s míg a csillagokból éji lámpák gyúlnak,
valahol egy asszony kedveséért zokog.

 
Szél kopog az ablakon, hűvös őszi szél,
átjárja a szívet, mely halk ütemmel ver.
Könnyes, fehér párnákon néma falevél,
álmodja a múltat, de ébredni nem mer.

 
Az emlékek képe, még mosolytól éled,
keretén aranyszínű pajkos fény ragyog,
de a szem tükrében nincs már melegség,
jégcsepp pillantása kristállyá fagyott. 

 
Minden egyes új napot, új remény követ,
minden egyes éjszakát nappal váltja fel,
s ahogy az élet is szárnycsapással halad,
a régi érzés élénk színe úgy halványul el.

 Szeretettel Lyzának, Lenától

2008.08.26