Szeretem azt, mikor egyszerűen szeretsz.
A zajos világ rideg árnyaitól menekülve
a melegség felé- csak úgy szavak nélkül-
Vállamra hajtod a fejed.
Szeretem benned a ritmust, ami lázba hoz,
felpezsdítve a vért, mely forrón lüktet.
Szeretem a simogatást, a véletlen csókokat,
mely lehűt, ha az éj, nyár melegtől fülledt.
Szeretem a hallgatást, mikor az elsuhanó fák
megbújt levelében nesztelenül piheg,
s az ágak kérgeiben tavaszt idézve előbukkan
hamvasan, mint egy őszibarack gerezd.
Szeretem az illatod, mely mindennél nemesebb,
s azt a megtört hajszálat, mely ott lapul a széken,
mint egy elbújt óvodás, aki épp álmot kergetett.
Szeretem a mosolyod, ami évezredes magányban
megtanított arra, hogyan kell szeretni.
Szeretem azt a megremegő szívet, mely száz fok
fordulatot vesz, ha közelébe érek,
s minek a terében oly jó érzés meg lenni.
Szeretem a mindent, ami általad naponta körülvesz,
megszépítve életem hátralévő napjait, melyben
a szerelem érzése ábrándokkal teli újholddá
varázsolt, bűbájt és csodát tesz.
Szeretem az egész lényed, ami szelíd jóságával,
s önzetlen hitével a halálból kimentett.
Szeretem a szenvedélyt, a gyöngéd ölelést, miért 
élni tudok, s amiért szeretlek.

2008.09.20