Tudom, hogy közelít a perc,
mikor minden megáll. A horizont,
a kéklő, édes messzeség,
mint felkiáltójel hasit az égbe,
s szürkére árvult, rezignált közöny
suttogja utoljára: vége.
De addig , addig égjen minden gyertya,
zengjen a dal mint régen, tegnap és ma,
s a test, lehet bár gyenge és beteg,
amíg van gondolat, akad ki érti meg.
Meghal a vágy, meg- a bársony tekintet,
összeszűkül s körbezár csöpp világom,
de biztatom magam:
Amíg az öntudat, a lélek él, s szabad,
az utolsó pecig ne hagyd magad!