úúúr... ííír...
Úr ír!
Az író ír. Ő úr?
rííí... Rí!
Valaki rí!
Sír...? Sír!
Egy színész sír?
Egy színész sír talán...
Hallatszik... Látszik...
A színész, bár nem szín ész,
s ő bármikor parancsra játszik,
sír vagy nevet,
de ha lehet
tapsot vár, pénzt és nagy nevet,
megjegyzem, ritkán ér el rendjelet.
Őszintén csak a költő sír talán.
Mindegy min kesereg, úgy gondolom:
szerelmen, őszi, ködös bánaton,
valami mindig akad. Nem tudom...
Nem tudom, hogy miért e sok sírás?
Nincs senki más?
Nincs senki más helyette,
a költőnek hát ez a veszte....
A költőt azért tűrik, hogy legyen...
hogy legyen valaki..., valaki
ott fenn a Parnasszus fokán
ki, míg az úr ír,
és a többiek színházat játszanak
papot, bohócot, katonát talán,
s a játék oly tökéletes,
hogy legyek donganak
hullahagyek felett,
legyen, ki sírva mondja el mit látott.
A költő elsíratja a világot...