ELSŐ LÁTÁSRA
                        (Vers férfihangra)                        
 
Nagy kosárban hozták az almát
az értekezlet szünetében,
te meg az ajtószárnak dőlve
álltál egyedül..., jól emlékszem.
Nem a pogácsa, nem az alma,
sem kebled két kis büszke halma
tűnt fel nekem ott hirtelen,
csak a szemed, a villódzó tekintet,
mint a gepárdé, mikor széttekintget
a gazellák legelő csapatán,
s felméri menten, melyik könnyű préda,
hogy éhét elolthassa még ma...
Az a zsákmányleső, szakértő szempár
lesből kereste ki a védtelen,
s már tudtam, te leszel a végzetem!
 
Másodjára az ajkad vettem észre,
mikor a piros almát felemelted.
Nem almát..., áldozati állat
torkát harapja át így a vadállat.
Nem bántam volna, tán halálra marva,
ó bár csak én lehetnék az az alma...