Néha a lét oly fájón sajog, és vérzik,
Ordítanál, de csak halkan suttog ajkad,
Hiába kiáltanál, senki sem érti,
Egyedül, vergődve talál rád a hajnal.

Fáradtan reméled, eljön még a kiút,
Van, aki meghallgat, s aki kezét nyújtja,
De a remény elveszett, az ábránd hiú,
Párnádra reszkető, bús sóhajok hullnak.

Eltűntek az égről a fénylő csillagok,
Hamvadó lángjuk a múlton némán mereng,
Az élet szépsége elfutott, itt hagyott,
Még az elképzelt jövő is – bután - nevet.

2007. augusztus 14.