Sápadt hold derűsen mosolyog az égen,
Álomvirágokat csókol a szememre,
S összetört lelkem széttépett álmain,
Kis rózsaszirmokat hint vérző sebemre.

Tavaszi szellő űzi el a bús gondot,
És szívemben reményrügyeket bont a vágy,
Aztán rózsaszínűre festi a lombot,
Majd szerelmet fakaszt, mely bársonyosan lágy.

Kismadár fenn a magasba, a kék égen,
Jöjj, s vigyél el messzire egy bús vallomást,
Csicseregd, mondd el, hogy már oly, de oly régen
Nem ismer engem szerelem – csak hallomást!

Hulló, bús könnyeimbe fojtom a bánatom,
Mert a kismadár nem hoz vidám híreket,
Így szomorú, fájó szívvel csak azt látom,
A magány leült nálam - s végleg itt rekedt.

Ám szívem titkon dobogja, és reméli,
Hogy reá még hosszú, és szép szerelem vár,
S ha nagyon fut, és siet – még utoléri,
Mert forró benne a szerelem utáni vágy.

2006. április 03.