:
Régi éned a vággyal már messze jár,
Vígan, szabadon, a szürke ég felett,
Ám ajkáról egy szomorú, lágy dal száll,
Fejed felett lebeg és búsan nevet.
Homlokodon hervadtan néznek a ráncok,
De ragyog szemed apró gyöngyharmata,
S a kelő napot bár fényesnek látod,
De leült fejedre már a múlt hava.
Nevetésedtől nem zajos az éjjel,
Hervadozó lelked is - lám másfele néz,
Egykor szép álmaid, a múlt tépi széjjel,
És lassan feléd nyúl - a fekete kéz.
Egy sötét világból üzenetet hoz,
Aztán elvisz magával - s magához vonz.
2006. május 09.
(79 szó a szövegben) (687 olvasás)
kiro: (05-11-2006 @ 04:23 pm)
Lehet hogy szomoru,de oszinte es valo..nagyon szepen megirtad.
persecuted: (05-11-2006 @ 06:23 pm)
Már olvastam. Akkor is felvetődött bennem a kérdés: Miért?
Aktív vagy, élsz itt, mindenütt, virágzik az orgona, szép az
a múltkori gyertyaláng, szép a bárányfelhő, a szél melege
is most csak simogat, a fű zöldebb már idén nem lesz, de
fekete soha, soha, soha...Mosolyogj, csúnyák a lefelé görbülő
ráncok:)))
Netelka: (05-11-2006 @ 06:37 am)
Hú, de sötét lett ez, Zsuka! Az ilyen fekete kezekre jól rá kell csapni, hogy elmenjen a kedvük a nyúlkálástól :) Amúgy remek szonett.
Lacoba: (05-11-2006 @ 07:10 am)
Egy kicsit derűsebb irányt vártam én is Zsuzsa.
prayer: (05-11-2006 @ 07:56 am)
Lehet, hogy sötéten látsz, de a szonetted világos!
Zsuka49: (05-15-2006 @ 01:45 pm)
Köszönöm nektek a figyelmeteket!:)))
Puszi: Zsuzsi
