A napfény sugarától felszáll a harmat,
És meleg szeretettel öleli a kertet,
S bár mosolyog – de nem ad irgalmat,
Ám ez még közel sem biztos rejtek.

Majd aranyló sugara egyre feljebb halad,
Aztán sokáig nyaldossa a felleget,
Délre már a nevető egekig szalad,
S izzó, forró csókjával díszíti a kék eget.
 

Késő délután lassan elernyed már,
És fáradtan hívja a szürkülő alkonyt,
Felhők közt kúszva rá a sápadt hold vár,
S Ő a nap köré, bársonytakarót bont.
 

Vigyázza a sötét éjszaka az álmát,
Arcát simogatja hűs esti szellő,
Kis fénylő csillagok világítják ágyát.
Kényeztetik, óvják, míg a reggel eljő.

 
2006. április 18.