Hiszünk benne, hogy minden szerelem örök,
Pedig hamar felég, mint apró szalmaláng.
Először mindig izzik, forr, pezseg, pörög,
Aztán bánatot s hamut hagy maga után.

A fájdalom sokáig marad utána,
Lehet, hogy egy egész életen át, kísér,
Néha bár pihenni hagy, majd újra támad,
De enyhülést - csak a múló idő ígér.

Ha fáj néha a szíved - nem baj! Csak fájjon!
Ám ne hagyd, hogy lássák, ne mutasd senkinek,
Álcából nevess, és kacagj bátran - bárhol,
S próbáld eldobni a bánatod messzire!

Van, hogy úgy érzed itt a vége - nincs tovább,
Az életed üres, így nem kell, nem éled!
Magad alatt vagy naponta - s ennek okán,
A földi létedet többé már nem kéred.

Ilyenkor gondolj rájuk, kik melletted állnak,
Szeretnek és imádnak feltétlen, mindig,
Bár néha ők is tévednek és hibáznak,
De a kezed örökre fogják - a sírig!

Keresd az utat, mi nincs tüskékkel tele,
Keresd és kutasd, azt – mi jó fele mutat,
Akkor is, ha hosszú s hátra még a fele,
És bízz benne, hogy majd boldogsághoz juttat!