Néha az ember, ha messzi távolban él,
Esténként sír és zokog benne a honvágy,
Mert itthon másképpen fúj a langy-meleg szél,
Régi emlék húzza - gondolata itt jár.

Az elhagyott, kis hazára búsan gondol,
S ekkor marja a fájdalmas, kínzó érzés,
Bárki is van mellette, s szerelem tombol,
Szíve, lelke hazavágyik – nem is kérdés.

Mert lehet bárhol, és bármilyen szép a táj,
Kecsegtet, hívhat fényével a nagyvilág,
A haza, az otthon melege, néma bár,
De számára mégis - ez a legszebb világ.

Bár sorsa lehet, hogy szép, mégis ostoba,
S hiába szól gyönyörűen - most bús a lant,
Tudja, az élet szép, de olykor mostoha,
Ám szeretné, ha itthon hullna rá a hant.

Mert itt másképp köszönnek a dús lombú fák,
Más a zöld mezők, a virágok illata,
Mindenhol fűti a szeretet, a honvágy,
S bárhol is él, szíve darabja - itt marad.

2006. augusztus 9.