Nem didereg havas ruhájában a tél,
nem üli meg csillogó, fehér hó a messzi tájat,
halkan siklik, csendben suttog a szél,
a levegő szürkén, álmosan bágyad.
Szalad az idő, az óra gyorsan jár,
rohannak a mutatók körbe-körbe,
nem kímél senkit - semmire nem vár,
ha néha meg is áll, csak rövid időre.
Bosszús, kivetkezett magából a világ,
felbolydult a mindenség, a természet,
álmosan nyitja szemét az apró hóvirág,
zavarodott mindenki - egészen.
Tél derekán köszön be a tavasz,
kikeletben kér helyet magának a nyár,
s bár az őszi elmúlás könnyeket fakaszt,
nyomában a tél - már csak kiskabátban jár.
Haldoklik a Föld. Fájdalmában sikolt;
a hangja vészjóslóan kiált messzire,
halálmadár száll felette, éleseket rikolt,
míg nem találunk gyógyírt az általunk okozott, vérző sebeire.

2007. január 7.