Előttem szalad egy régmúlt szerelem,
Tó vízét korbácsolva, sodorva száll,
Nyújtom karom, tán még megölelhetem,
Ám ő nem hív, mogorván, némán jár.
Langyos szellő felett sötétlő felleg,
Én alá álmodom mégis a kék eget,
Ismerős árnyak, ha felém intenek,
Hullámverésként hűtik égő szívemet.
Hittem, a tó partján állva meglátlak,
Rád találok újra a hullámok között,
Reméltem e találkozás nem fáj majd,
Mosolyogva ülsz már a régmúlt fölött.
Nem látlak - arcomon a könny lassan pereg,
Magányát kiáltva, búsan kesereg.
2007. február 3.
Captnemo: (02-13-2007 @ 06:36 pm)
Igen. Ezek a szonettek nagyon Rád jellemzőek! Bármennyire nincs is ott a neved, ott van soraid között!:))
Lacoba: (02-13-2007 @ 06:42 am)
Tetszik a szonetted Zsuzsa. Talán azt jegyezném meg, hogy előnyösebb lenne, ha a rímek változnának és ne ívelnének versszakokon át. Tehát arra gondolok, hogy valamennyi pár más-más lenne. Majd próbáld ki.
kisssp: (02-13-2007 @ 07:29 pm)
Szép, szerelmes, szomorú szonett! Tetszett!
Üdv.: Péter
prayer: (02-13-2007 @ 07:41 am)
Nekem Te mindig nagyot alkotsz!
Eroica: (02-13-2007 @ 08:05 am)
Gyönyörű szonett, a magányosságról. Puszillak: Erika
Angeli: (02-13-2007 @ 09:31 am)
Szokás szerint megkapó.
tokio170: (02-13-2007 @ 10:12 pm)
Hali Zsuzsi! Szomorkás szonetted szokásosan szép...De azért jár hozzá mosoly is!!!!!! :-)))))
blue: (02-13-2007 @ 11:25 pm)
Nagyon szép, mint mindig. puszi: gaby
meva: (02-14-2007 @ 03:44 pm)
Nagyon szép szonettet írtál a fájó magányról. Szeretettel: Éva
zsuka49: (03-04-2007 @ 10:16 am)
Köszönet mindenkinek, aki olvasott!:))
Pusszancs: Zsuzsi