Fáradt, csukott szem mögött pereg a kép,
Idő fon az emlékekből színes csokrot,
Összegyűjti mindazt, ami még most is szép,
Féltve ápolja, mint kertész a bokrot.

Virágnak nedűjét issza az álom,
Keserűség poharát messzire dobja,
Kertjében maradni örökre vágyom,
Vagy visszatérni néha emléket lopva. 

E csokor minden szónál szebben beszél,
Színe örök, tán nem halványul soha,
Álmom, ha visszatekintek - nékem mesél, 

Súgva: az élet szép, nem mindig mostoha.
Nem kell, hogy simogassanak a szavak,
Lelkem velük így is boldogan szalad.

 
2007. január 28.