Epekedő vággyal bolyongok fény után,
régmúlt szerelem után fut űzött lelkem -
ábránd volt, vagy egy balga szerelem csupán?  -
szívem megtörten zokog, sír e keserven.

Virrasztottam annyi, de annyi éjen át,
hiába szállt rám a kínzó vágy, a mámor,
éreztem a reménytelenség hűs fagyát,
ahogy dermesztő karjával ölel, s átfon.

Fásult lelkem hazugságkristályok tépik,
torkom feszengve szorong a kétség alatt,
félelmeimet, Ámor nevetve nézi;
s én suttogva kérdem: - Szeretnem nem szabad?

Ajkára a hosszú, méla csend rátapad,
ahogy fülembe súgja: - Ébredj, vége van,
ott jön már a holnap, s új szerelmet fakaszt,
de addig is sírjál…, zokogjál hangosan!

2007. november 10.